Skip directly to content

Új hozzászólás

Tibori Szabó Zoltán: HOLOKAUSZT-EMLÉKMŰ KOLOZSVÁRON

on sze, 06/18/2014 - 10:41
 
HOLOKAUSZT-EMLÉKMŰ KOLOZSVÁRON
 
Horváth Annát, Kolozsvár magyar alpolgármesterét a Romániai Zsidó Hitközségek Föderációjának Barátja érdeméremmel tüntette ki Aurel Vainer, a föderáció elnöke, aki a mintegy hatezer lelket számláló romániai zsidóságot a bukaresti parlamentben is képviseli. Az alpolgármester asszony azzal érdemelte ki a május végén, Kolozsváron átadott kitüntetést, hogy a város magyar tanácsosaival együtt kezdeményezte, következetesen támogatta és megvalósította Kolozsvár első köztéren álló holokauszt-emlékművét. Azt a május 27-én, méltóságteljes gyászünnepség keretében felavatott emlékművet, amelyet a városi tanács közpénzen emeltetett, éppen hetven évvel azt követően, hogy Kolozsvárról több mint tizennyolcezer zsidó embert deportáltak Auschwitz-Birkenauba, ahol többségüket gázkamrákban megölték, holttesteiket elégették, poraikat pedig a haláltábor körüli földekre vagy pedig a közeli Visztula folyóba szórták.
Horváth Anna valójában a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetőségi köreiben már egy évvel korábban megfogalmazott álláspontot képviselte töretlenül. Ez az álláspont a tényekből indult ki, mély önreflexióra késztetett, és tisztességes következtetésre jutott. Arra, hogy nekünk, magyaroknak a legőszintébben szembe kell néznünk a történtekkel, a magunk felelősség- és felelőtlenségrészét nyíltan vállalnunk kell, jóvá kell tennünk a túlélőkkel szemben, amit még lehetséges, nagy tapintattal a megbékélésre kell törekednünk, és a gyerekeinknek is el kell magyaráznunk mindazt, ami történt, hogy legyenek felkészülve hasonló – a jövőben esetleg éppen ellenünk/ellenük irányuló – embertelen agressziók megnyilvánulására. Hogy az efféle borzalom soha többé ne ismétlődhessen meg.
A tényekhez, persze, hozzátartozik az is, hogy a holokauszt Észak-Erdélyben nem 1944 tavaszán kezdődött – amint azt manapság sokfelől sugallják –, hanem évekkel korábban. Már 1940 őszén, amikor, a második bécsi döntés nyomán a magyar katonai hatóságok a visszakapott észak-erdélyi területre megérkeztek, és a sok esetben bámulatosan tapintatlan anyaországi katonai közigazgatás kezdetét vette. Az első deportálások is ezekben a hetekben-hónapokban történtek, 1940 októbere és decembere között, amikor a magyar hatóság a székely vármegyék több településén élő zsidókat szedte össze, hogy aztán őket a magyar–szovjet határon – Kőrösmezőnél, a Tatár-hágón keresztül – szovjet területre szállítsa. Annak dacára, hogy a szerencsétlen deportáltak többsége Magyarország területén született, Trianonig magyar, a két világháború között pedig román állampolgár volt, s hogy a bécsi döntés értelmében, automatikusan, ismét magyar állampolgárrá vált.
Szomorú, levéltári iratokkal és tanúvallomásokkal bőven bizonyított tény persze az is, hogy az észak-erdélyi vármegyékből a deportálások 1941-ben és 1942-ben is folytatódtak, többnyire ugyanazon a Kőrösmező–Tatár-hágó-útvonalon, mint korábban. És nem értek véget a Kamenyec-Podolszkijban 1941. augusztus végén rendezett vérfürdővel. Az észak-erdélyi területről a magyar hatóságok – többnyire mondvacsinált ürüggyel, de nagyon sok esetben világos társadalmi-gazdasági célokat követve – 1940 ősze és 1942 tele között mintegy ötezer zsidót küldtek a halálba. Az áldozatok többségét tömegsírokba lőtték Kamenyec-Podolszkijban, kivégezték az ukrán-galíciai és transznisztriai gettókban. Szemtanúk szerint a Dnyeszteren napokig úsztak a holttestek, köztük sok észak-erdélyi zsidó emberé is. Az Észak-Erdélyből ebben az időszakban elhurcoltak jelentős része Máramaros, Szatmár és Beszterce vármegyei zsidó volt, de szép számmal akadtak köztük Bihar, Kolozs, Maros-Torda, illetve a székely vármegyékben élők is. Ezt a tömegmészárlást, amely az észak-erdélyi holokauszt második fejezetét képezte, szintén a magyar hatóságok tervezték, szervezték és hajtották végre, de ennek bőven megágyazott az az antiszemita propaganda, amely már az 1930-as évek elején elkezdődött Erdélyben, és amelyet a sajtóban és a szószékekről az erdélyi magyarság – többnyire magyarországi mintákból kiindulva – lépésről lépésre teljesített ki.
Az észak-erdélyi zsidóság harmadik nagy emberveszteségét az 1942–1944-es években a munkaszolgálat okozta. A katonaköteles zsidó férfiak ezrei kerültek a keleti frontra – fegyvertelenül. Ott a magyar katonaság kegyetlenkedései, a háborús események, az éhezés és a gyorsan terjedő fertőző betegségek végeztek a mintegy tizenötezer észak-erdélyi munkaszolgálatos legalább kétharmadával.
A negyedik és egyben utolsó fejezetét a magyar fennhatóság alatt álló észak-erdélyi elvadult zsidóellenes háborúnak kétségtelenül az 1944 tavaszán lebonyolított tömeges deportálás képezte. Miután 1944. március 19-én a németek Magyarországot megszállták, velük együttműködve a Horthy Miklós kormányzó által kinevezett és Sztójay Döme által vezetett magyar kormány megszervezte és eszeveszett gyorsasággal bonyolította le a „végleges megoldás” észak-erdélyi fejezetét. Észak-Erdélyben az 1941-es népszámlálás 151 ezer zsidót és mintegy 14 ezer olyan személyt talált, akik a korabeli zsidóellenes magyar törvények értelmében zsidónak minősültek. Ezek közül 1944. május–júniusban mintegy 135 ezer embert gyűjtöttek össze, fosztottak ki és zártak gettókba, hogy aztán három hét alatt valamennyiüket marhavagonokba zsúfolják, és Auschwitz-Birkenau haláltáborába deportálják.
A gyilkos kurzus négy fázisában az észak-erdélyi zsidóság négyötöde pusztult el. Az észak-erdélyi áldozatok száma 125 és 130 ezer közöttire tehető. A Kolozsvárról deportált tizennyolcezer ember közül több mint tizenháromezer, köztük mintegy négyezer 14 év alatti ártatlan gyermek halt meg. Ezeknek az áldozatoknak állított méltó emléket most Kolozsvár népe. Az emlékművet a néhai Löwith Egon Márk kolozsvári magyar zsidó szobrászművész álmodta meg, s az őt ötletét váltotta valóra Kolozsi Tibor nem kevésbé neves kolozsvári szobrászművész (aki az elmúlt években azzal is örökre beírta nevét az erdélyi művészet történetébe, hogy ő restaurálta nagy szakértelemmel a város főterén álló Mátyás király-szoborcsoportot).
A Postakertben felállított kolozsvári holokauszt-emlékmű öt darab egymásba ékelt, szabálytalan hasábokat képező gránittömbből áll. Évekkel ezelőtt, egy műtermében tett látogatásom alkalmával, Löwith mester kisebb magyarázatot fűzött elképzeléséhez, amelynek ötlete, bevallása szerint, még a dachaui lágerben született. Az öt hasáb a náci koncentrációs táborok világának egyik fontos sajátossága, a fogolyszakaszok ötös sorainak szimbóluma. Öt ember, akik ide-oda dőlnek, de egymásba kapaszkodva, egymást támogatva, felemelve, vonszolva, végül mégis lábon állva maradnak. Mintegy jelképeként az élet győzelmének az őrület és végső soron a halál fölött, az élet folytatásának szimbólumaként – a tragédia dacára. Fontosnak tartom ennek a kis művészi műhelytitoknak a megosztását a széles közönséggel, mert a monumentalitásában lenyűgöző emlékművet felületesen szemlélők közül sokan hat tömböt véltek látni és számolni, feltételezett utalásként a hatszázezer magyarországi, illetve a hatmillió európai zsidó áldozatra.
Az emlékmű talapzatára három nyelven került rá a felirat. A magyar szöveg ekképpen hangzik: „Annak a több mint 18 000 zsidó férfinak, nőnek és gyermeknek az emlékezetére, akiket a fajgyűlölet áldozataiként 1944. május-júniusban Kolozsvárról és környékéről Auschwitzba deportáltak.” Nem magyarellenes, nem németellenes, nem románellenes, nem oroszellenes – csak fajgyűlölet-ellenes. Kifejezője annak is, hogy az RMDSZ által felkarolt kezdeményezést a kolozsvári magyarság tanácsbeli képviselői vitték be a városi testületbe, ahol azt a románság képviselői szintén egyöntetűen támogatták. Hogy az emlékmű a jobboldali kolozsvári tanácsi többség és a romániai szociáldemokrata–RMDSZ-kormány idején példás összefogással valósult meg, és egyedül az áldozatokra összpontosít. Nem magyarázkodik, történelmet nem interpretál, nem hamisít. Egyszerűen: beismer, részvétet fejez ki, gyászol.
Megható volt a május 27-i avatási ünnepségen a világ valamennyi részéről erre az alkalomra hazatért túlélőket látni és hallgatni. Egyikük, Balázs Edit művészettörténész, egyetemi tanár, az észak-amerikai kontinensről érkezett. 1944 tavaszán jóformán a Kolozsvári Zsidó Gimnázium padjaiból hurcolták a gettóba, és tizenöt évesen került Auschwitzba. Rengeteg megpróbáltatáson és megalázáson ment keresztül. Ott, az emlékmű előtt mondott beszédében szerencsésnek mondta magát. A fene megette az efféle szerencsét, gondoltam magamban, és ezzel a gondolattal – a mellettem állók arcát és gesztusait figyelve – bizonyára nem voltam egyedül. Több túlélő már a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen rendezett délelőtti konferencián elmesélte kálváriáját a zsúfolásig megtelt egyik nagy előadóteremben. Délután, az emlékmű felavatása és a rabbi által elmondott Kádis után, néhányan a fekete kőtömböket simogatták. „Számomra ezentúl ez lesz a szüleim síremléke, mert nekik a síremlék eddig nem adatott meg” – mondta egy másik túlélő.
Kolozsvár tehát méltóságteljes rendezvénysorozattal emlékezett meg a hetven esztendővel ezelőtti katasztrófáról. Az egyetemen megtartott tudományos konferencia, a túlélőkkel való megható beszélgetések, az egykori zsidó gimnáziumban tanuló és a világ megannyi táján élő véndiákok találkozója, a túlélők gyerekeinek, unokáinak és más családtagjainak jelenléte, a kolozsvári vasútállomás falára elhelyezett emléktábla, a zsinagógai gyászszertartás és az azt követő beszédek, a felcsendülő erdélyi zsidó dalok – mindezek csupán a keretét biztosították annak, hogy a köztéren, a Postakertben, az egykori Poalé Cedek zsinagógával (ma Tranzit Ház) és egész sor egykoron zsidók által lakott házsorral szemben elhelyezett holokauszt-emlékművet méltóságteljes körülmények között lehessen felavatni. Hogy a túlélők és hozzátartozóik érezzék elsősorban a magyarság, de a városban élő románság empátiáját is.
Volt, aki virágot helyezett az emlékmű talapzatára, s volt, aki követ. Sorban álltak az emlékmű előtt: középiskolások, egyetemi hallgatók és nyugdíjas emberek; katolikus papok, evangélikus és református egyházi vezetők és méltóságok; az erdélyi ortodox érsek; Emil Boc volt kormányfő, a város jobboldali polgármestere; Kelemen Hunor, Románia magyar miniszterelnök-helyettese és művelődési minisztere; magyar és román politikusok, egyetemi tanárok, más értelmiségiek. Akárcsak Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere, akit a túlélők hálával vettek körül. És nagyon sok egyszerű polgára a városnak. Meghatottan. Elérzékenyülten. Fejet hajtva. Méltóságteljesen. Szolidárisan.
 
Forrás: Élet és Irodalom
Undefined