Skip directly to content

Új hozzászólás

Georg Paul Hefty: ORBÁN ÉS EURÓPA

on sze, 08/06/2014 - 07:13
Georg Paul Hefty: ORBÁN ÉS EURÓPA 
 
A legfőbb kérdés: az Európai Unió továbbfejlődik-e szorosabb föderációvá – vagy a fejlődés megáll, és következik a lazulás? Ezt a kérdést kell a mindenkori magyar kormányfőnek megválaszolnia. És válaszának megfelelően cselekednie. Ez a következménye annak a nemzeti érdekű és hosszú előkészület után 2004-ben végrehajtott döntésnek, hogy Magyarország legyen az Európai Unió tagja.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, politikai és – harmadik választási győzelme után kétségtelenül – polgári irányadója, néha úgy tesz, mintha ez nem lett volna egészen szabad, teljesen szuverén döntés. Holott ez megmásíthatatlan történet. A lényegét nem lehet megváltoztatni oly módon, hogy valaki Brüsszelt egy kalap alá veszi a szovjet Moszkvával, a hajdani berlini Birodalmi Kancelláriával, a bécsi Burggal vagy az oszmán Portával. A határnyitás huszonötödik évfordulója táján nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy – ellentétben az 1980‑as, 1940-es, 1850-es, 1650-es évekkel – most és a belátható jövőben, sőt minden valószínűség szerint azon túl sem azon kell gondolkozni, hogyan szabadulhatna meg Magyarország és a magyar nép valamiféle idegen igától meg zsarnokságtól. Hanem most és ezen túl csak azon kell és szabad gondolkozni, hogy Magyarország és a magyar nemzet hogyan őrizheti meg és hogyan növelheti súlyát az Európai Unióban – azzal összhangban –, hogyan járul hozzá az EU súlyának közös növeléséhez. Nem tudatosult még eléggé az a tény, hogy az Európai Unió 2020-ban, 2050-ben, 2100-ban, de még 2200-ban és azután is létezni, működni fog, hacsak nem akadályozza ebben valamilyen világtragédia. Erről soha nem kell beszélni, de mindig gondolni kell rá. Ilyen hosszú együttlét viszont minden emberi partnerségben alkalmazkodást követel, nemcsak kölcsönöset, hanem egyoldalút is.
Amikor az Alapító Atyák 1776-ban megalkották az Egyesült Államokat, természetesnek vették, hogy a művük hosszú életű lesz: talán változni fog a tagállamok száma, talán nő az unió terjedelme, de népi, jogi, szellemi és erkölcsi lényege megmarad. Elég bízni a jövőben. Nem kell abba a tévhitbe esnünk, amibe az a berlini őrült, aki a Harmadik Birodalmat ezerévesnek kiáltotta ki. De azt hinni, hogy az Európai Unió a közeljövőben vagy középtávon amúgy is széteshet, és erre készülni – nagyzási mániával határos naivitás volna. Az Európai Parlamentben összesereglett EU-kritikus és EU-ellenes képviselők győzelmi mámorukban nem veszik észre, hogy hazájukban a választók háromnegyede – vagy európai átlagban négyötöde – ellenkezőképpen látja a jövőt. A vészjósok kiabálnak, a karaván pedig halad. Sem a technika, sem a kultúra nem fordul vissza attól, hogy Marine Le Pen, Nigel Farage, Bernd Lucke vagy akár a német Alkotmánybíróság azt hiszi, a világ tegnap megállt a forgásában, megszűnt a nemzedékváltások folytonossága.
Honnan veszi akármelyik Európa-ellenes vagy -szkeptikus politikus, hogy a rá következő politikai generáció úgy gondolkozik majd, mint ő, aki a saját kortársai között is kisebbségben maradt? Hányszor gondolták már a kortársak, hogy nem lehet Európában többet elérni, mint amit ők a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években elértek? Aki az európai vállalkozás végességéről gondolkozik, mint a bajor CSU vezérei, az nemcsak a történelem és a jövő felbonthatatlan összefüggését és folytonosságát nem értette meg, hanem azt sem, hogy minek alapítana bárki családot, miért hozna gyermekeket a világra, miért érdemes egyénileg jövőt építeni, ha a jövő generáció önálló kibontakozása korlátozható, behatárolható lenne, és volna olyan politikus, aki ezt megtehetné?
Orbán Viktor sem az Európa-ellenesekhez, sem az Európai Uniót ma behatárolni akarókhoz nem áll közel. Szinte véletlenül került David Cameron konzervatív brit kormányfő és pártfőnök társaságába. Cameron abba a csapdába sodródott, amelybe minden kormányzó politikus beleesik, ha nem az országát akarja az Európai Unió elvei szerint alakítani, hanem az Uniót akarja a saját országában fennálló pártérdek szerint megváltoztatni. Az ilyen játszma kudarcra van ítélve. Egyes, nemzeti stratégák képtelenek kiszámítható módon befolyásolni huszonnyolc tagállamot, számtalan országos pártot és tényleges meg lehetséges pártszövetséget, kormánykoalíciót. Ezt az akkor még szűkebb európai integrációban De Gaulle-nak is be kellett látnia; most Cameronnak kell megtapasztalnia. Még akkor is, ha – Nigel Farage szélsőséges UKIP-jétől való félelmében – mostanában hozzájárulna ahhoz, hogy Britannia elhagyja az Uniót, számolhat azzal a történelmi leégéssel, hogy két évtized múlva az addigra talán még kisebb és világpolitikailag szorultabb helyzetben lévő Egyesült Királyság menedékként újra felvételét kéri az EU-ba.
Orbán Viktor az Európai Tanács szavazásán egyedül marad Cameronnal, csak ők ketten szavaztak az Európai Bizottság elnökének tisztére jelölt, néppárti Jean-Claude Juncker ellen, és véglegesen súlytalan lett a voksa az Európai Parlament döntésével, amely jóváhagyta a luxemburgi politikus elnökségét. A tanácsbeli szavazást a konszenzuális döntés helyett Cameron harciassága kényszerítette ki, és így Orbán kénytelen nemmel szavazni, hogy előzetes bejelentéséhez tartsa magát. Merkel kancellár asszony is alkalmatlannak tartotta Junckert, de be kellett látnia, hogy a demokratikus és parlamentáris szabályok alapján Juncker a győztes – és Merkel alkalmazkodott: rá szavazott.
Kérdés, hogy hányszor bír ki egy magyar miniszterelnök egy feltűnő vereséget az Európai Unió berkeiben, kettő–huszonhat arányú kisebbségben maradva. Hányszor bonthatja meg a néppárti szolidaritást személyi jelölések kérdésében?
Orbán azonban nem Cameron inasa, nem az utánzója. Mást akar, mint Cameron, de más helyzetben is van. Az angol kormányfő az általa vélelmezett adottságok üldözöttje. Orbán viszont nem a körülmények üldözöttje, ő a magyar és az európai politika feltételeit önszántából és meggyőződéssel akarja alakítani. Lényegesen más módon politizál, mint Merkel Németországban és Európában. Merkelről hívei csakúgy, mint ellenségei, azt mondják – s ebben a vélekedésben osztozik a német sajtó nagy része is –, hogy semmiféle tartós elképzelése nincs arról, mire használja fel hatalmát: ahogy esik, úgy puffan. Ami lehetséges, az lesz – amit a változó német koalíciók és a változó európai erőviszonyok éppen kitermelnek.
Az érett Orbán Viktor (ne mossuk össze az 1998-as és a 2010-es miniszterelnök és pártfőnök elképzeléseit) néhány éve egyetlen célt követ Magyarországon és Európában egyaránt. A magyar szellemi örökséget akarja fenntartani, mert, úgy látszik, arról van meggyőződve, hogy csak ennek az örökségnek a jegyében lehet a magyar nép megint sikeres, a magyar nemzet pedig a jövőre alkalmas (németül úgy mondanák: zukunftsfähig und zukunftstauglich). Ezt a szellemi örökséget akarja az Unióban is megvédeni, de nem mint egy veszélyeztetett kisebbség jogát, hanem mint uniós vezérfonalat.
Orbán legjellegzetesebb, talán legfontosabb politikai párbeszéde vagy inkább párbaja Strasbourgban folyt le, amikor Jean Monnetre hivatkozva (habár a kitétel valódi forrása Robert Schuman), idézetbe öltve fejezte ki meggyőződését: „Európa keresztény lesz, vagy nem lesz.” Ez egy európai nemzeti vezér gondolkodásának megfelelő kitétel volt. De az európai valóságot ennél pontosabban fejezte ki Martin Schulz akkori – és azóta újraválasztott – parlamenti elnök válasza. Ő sem egy országot, sem egy pártot, hanem önérdekből is az Uniót akarta képviselni, amikor azt szegezte Orbán ellen: „Európa pluralisztikus lesz, vagy nem lesz.” Orbán nem vágott vissza; épp a pluralizmus kívánja meg, hogy az országok is különbözők lehessenek.
E két rövid mondatban összpontosul Orbán miniszterelnök és Fidesz-vezér magyarországi politikai sikere és uniós sikertelensége, sőt talán kudarca. Orbán politikai céljainak és módszereinek érvényét nem lehet közgazdasági számadatok tömkelegével gyengíteni, ahogyan azzal sem, hogy ez vagy az a törvény vagy közigazgatási előírás az uniós szabályzatokba ütközne. Világnézeti, vallási és önrendelkezési mércékről és célkitűzésekről folyik a vita – mind a belföldi, mind az uniós erőfelmérés/viaskodás. Kinek van joga eldönteni, hogy megvalósult-e a pluralizmus követelménye: az egyénnek, az érdekközösségeknek, a régióknak, az államoknak és demokratikusan legitimált kormányaiknak vagy a szupranacionális Uniónak?
Orbán az EU-n belüli elszigeteltségét azzal akarja feloldani, hogy az Unió megújításának élére pattan. Tusnádfürdőn elismerte, hogy Magyarország a NATO és az Európai Unió tagja – kiválásról nem esett szó. Magyarország közösségi és szellemi újjáalakításáról beszélt – ezek szerint az EU-n belül. Ha viszont csak az a „siker” lenne a mérce, akkor sokkal megnyugtatóbb lett volna a hallgatóság és az összes magyar állampolgár számára, ha Kína és Törökország helyett Németországot vagy Svájcot említette volna példaként. Az, hogy Orbán csupa Unión kívüli államot (közöttük egynéhány kétes sikerűt) emlegetett, arról tanúskodik, hogy nem a magyarokat akarja buzdítani, hanem az európai kormányfőket akarja meglepni és lenyűgözni. Oroszország kivételével egyik említett „siker”-államot sem érdekli, hogy Magyarország egymagában mit csinál, hiszen tudják, hogy már a következő választáskor visszatérhet egy új kormány a szokásos uniós vonalra.
A magyar miniszterelnök hozzászólása csak a kormányfők Európai Tanácsában tesz majd szert valódi súlyra. Orbán célkitűzései viszont ellentmondásosak. A „sikert” és a „versenyképességet” nevezi meg fő célokként – ezek azonban klasszikus liberális kategóriák. Sem a hangsúlyosan emlegetett kereszténységnek, sem a magyarok mitizált szabadságának, sem az emberi jogoknak nem fő mércéje a siker és a versenyképesség. Orbán egyetlen komoly tétele az volt, hogy eljött a „munkaalapú állam korszaka” – ez volna szerinte a tőke által zsarolt állam ellenszere. Utóbbira jellemző, hogy egyetlen ügyes tőzsdehúzással többet lehet keresni, mint amennyit ezer munkás száz év alatt ott megkeresne. De még ezzel is félig nyitott kapukat dönget. 2008 óta az EU igyekszik kordában tartani a bank- és pénzvilágot – kevés, de nem jelentéktelen eredménnyel. Orbánnak e törekvésében nem lesz nagyobb sikere, mint „Brüsszelnek”. Esetleg új harcostársakat szerezhet magának, illetve számíthat arra, hogy kapitalizmuskritikus körökben népszerűvé válik. De ebből még nem lesz „munkaalapú állam” sem Magyarországon, sem Európában – ahogy sem a magasztalt Kína, sem Oroszország, sem Szingapúr nem a munkások, hanem a tőkések eldorádója. Amúgy is: melyik furfangos tőkés nem mondja magáról, hogy nehéz munkát végez? Tehát megkérdezhetjük: mit is tartalmaz valójában az a munkafogalom, melyet Orbán most a központba állított?
Az Orbán–Juncker-nézeteltérésnek az a mélyebb háttere, hogy a luxemburgi politikus a jövő emberének tartotta és tartja magát – és politikai irányzatának (a keresztény alapozású és erősen szociális társadalom tervének) jövendő sikereit nem akarja kockáztatni azzal, hogy gyenge, mert Unión belül támadott, illetve támadható partnerei vannak. A szövetségesek értékét elsősorban az Unión belüli súlyuk, és csak másodsorban a világnézeti közelségük meg karakánságuk határozza meg. Hogy Orbánnak mik a fenntartásai Junckerral szemben, azt Magyarországon valószínűleg pontosabban meg lehet fejteni, mint külföldről nézve.
Hogy ez a meccs hogyan fog végződni? Ha Navracsics Tibor, aki már mint fideszes frakcióvezető megmutatta, hogy saját jogán is fajsúlyos politikus, valóban elmegy uniós biztosnak (amennyiben a partnerek elfogadják a „magyar” törekvést), akkor nemcsak egy Orbán utódlására alkalmas „európai szabású” Fidesz-politikus emelkedik ki, hanem az utódlás kérdése is fölgyorsulhat azáltal, hogy kiderül: az ősztől várható új külügyminiszter mennyire lesz képes vagy képtelen növelni a magyar kormány és a magyar miniszterelnök súlyát és tekintélyét.
 
Forrás: Élet és Irodalom
Undefined