Skip directly to content

„NEMZETBE CSOMAGOLVA”  Interjú Trencsényi Balázs eszmetörténésszel

on h, 11/02/2015 - 18:40
 
... mindig létezik olyan leszerelő gesztus, amivel az agresszió ciklusát meg lehet állítani. nnie, hogy elvileg létezik egy erőszakmentes gesztus, amely képes az agresszort saját viselkedésének hiábavalóságára rádöbbenteni. Nagyon komoly kérdés, vannak-e ma olyan emberek és olyan gesztusok Magyarországon, akik és amelyek erre képesek, vagy előbb-utóbb megint mindenestől belesodródunk egy olyan agresszióspirálba, amelyből nem nagyon lehet sértetlenül kijönni...
 
„A liberális demokrácia váratlan kivirágzását, dominanciáját és aztán hasonlóan gyors delegitimizációját, amit mi 1989 után megtapasztaltunk, a régió az utolsó egy-másfél évszázadban már harmadszor-negyedszer éli át. Mindig volt egy olyan történelmi pillanat, amikor a liberalizmus tűnt a »történelem végének«, és aztán ennek kivétel nélkül vége szakadt” – így foglalja össze egy kelet-közép-európai összehasonlító eszmetörténeti kutatás következtetéseit Trencsényi Balázs. Az pedig, amiben 2010 óta Magyarországon élünk, a CEU tanára szerint egy ma már önmagát fenntartani és részben reprodukálni is képes rendszer, amely az ideológiai keret mellett létrehozta azt a viselkedésmódot is, azt a hatalomtechnikát, azt a szimbólum- és ösztönzőrendszert, amelyet összefoglalóan politikai kultúrának szoktunk nevezni.
 
– Kezdjük aktuálisan: valamennyiünk tapasztalata, mennyire más módon reagál a menekültkrízisre Nyugat-Európa, akár az évek óta nálunk sokkal inkább érintett Olaszország is, mint Európa keleti fele, a volt szocialista országok kormányai és népességének többsége, beleértve az utóbbiba Németország keleti felét is. Ön, a kelet-európai nemzeti ideológiák kutatója ezt mivel magyarázza?
 
– Mindenekelőtt azzal, hogy szegényebb és szerencsétlenebb országok nyilván kevésbé nyitottak arra, hogy amijük van, azt újraosszák, megosz­szák az érkezőkkel. Mindenki ragaszkodik ahhoz, amit úgy érzi, megszerzett. Persze a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak, nyilván van ennek egy sajátos történetisége is, és e történeti múltnak is vannak egymástól elkülöníthető szeletei.
 
– De az eltérések mégis inkább gazdasági különbségekre vezethetők vissza, mint ideológiaikra, illetve a demokratikus tapasztalatokra?
 
– Nyilván mindezekre együtt: a kelet-közép-európai társadalmak tapasztalatai közül nemcsak a nyugati társadalmakra jellemző, aránylag hosszú távú gazdasági fejlődés hiányzik, hanem – ezzel összekapcsolva – a nemzeti kereteken való túllépésé is. Illetve ha problematikussá váltak is ezek a szocializmus alatt, a szovjet blokk részeként, az egyáltalán nem volt számukra pozitív élmény. ’89 után pedig Kelet-Európában a transznacionális integráció egy nagyon szegmentált gazdasági fejlődéssel függött össze, amiből bizonyos csoportok nyertek ugyan, mások azonban inkább vesztettek.
 
Mindez egy hosszabb távú történetbe ágyazódik, amelyet végigkísért a nemzeti megsemmisüléstől való szorongás, amire a XIX. században Közép-Kelet-Európában kialakuló nemzeti ideológiák és általában a nemzeti kánonok épülnek. Amely – ezt Bibó gyönyörűen leírja – egyfajta, a folyamatos fenyegetettségérzésre adott patologikus reakcióként is felfogható. Gyönyörű XIX. századi anekdotákat ismerünk erről, például a szlovák értelmiségi elitről, amely egy tutajon utazva azon ironizált – és nyomában a historiográfia –, hogy ha akkor elsüllyed a tutaj, nem lenne szlovák nemzet. Ez persze csak egyfajta karikatúrája a problémának, mert ezek a társadalmak és kollektív identitások azért ennél mindig komplexebbek voltak, mégis nagyon jellemző.
 
– Értsem úgy, hogy ez lenne maga az úgynevezett „néplélek”? Aminek az ébrentartására a politikai elitek számára mindig kéznél van a nemzeti megsemmisülés rémképe?
 
– Amit népléleknek neveznek, az voltaképpen különböző elit és nem elit csoportok dialógusának eredményeként létrejött ideológiai konstrukció, amelyre hivatkozni lehet, amikor bizonyosfajta viselkedésekre keresik valakik a magyarázatot, illetve próbálnak mögöttük valamiféle értelmet találni. Kelet-Európa traumatikus tapasztalata volt – amit Lord Acton, szerintem túlzó módon, az európai nacionalizmus kiindulópontjának tart – Lengyelország felosztása. Hogy egy egész ország, aminek volt büszke nemessége, parlamentje, királya, nemzeti nyelve, irodalma, egyszer csak megszűnt létezni.
 
– De ez XVIII. századi tapasztalat.
 
– Igen, de nagyon fontos élmény az összes XIX. századi nemzetépítő elit számára. Voltak persze a nemzethalál gondolatának korábbi megjelenései is, például a biblikus hagyományból eredő választottnép-konstrukció, amelyben a magyar vagy akár a cseh protestantizmus is elhelyezi magát a XVI. század végén, a XVII. század elején, és amelyből aztán Kölcsey átemeli a Himnuszba a nemzeti történelem üdvtörténeti-„bűnhődéstörténeti” politikai-ideológiai keretét. A vallás nacionalizálása tehát szintén nagyon hosszú távú hagyomány, aminek a XIX. század végén volt egy fontos ideológiai fordulópontja, amikor a katolikus – más országokban az ortodox – egyházi hierarchia, amely lényegénél fogva egyetemesnek tekintette magát, tehát egyszerre volt antinacionalista és antiliberális, a szekularizmus elleni küzdelmében fokozatosan beemelte a nacionalizmust. Eleinte csak az egyház alsó hierarchiája, tehát a helyi papok vesznek ebben részt, és a felsőpapság még elutasítja, de a századfordulón, amikor az ellenségek sorában már a szocializmus is megjelenik, e „kozmopolita” ideológiákkal szemben az egyház az etnikai nacionalizmus mellett sorakozik fel. És mivel Kelet-Európában a nemzeti mozgalmaknak mindig a céljai közé tartozott az egyházat a maguk képére formálni, létrejön egyfajta nemzeti katolicizmus (illetve a Balkánon a nemzeti ortodoxizmus –, a protestantizmus ebben az értelemben eleve sokkal „nemzetibb” volt, ha nem számítjuk a Baltikumot), ami már akkor megelőlegezi – ahogyan Szabó Miklós nagyon szépen kimutatja – a keresztény kurzus ideológiáját. A két világháború közötti autoriter rezsimek ideológiájába pedig központi szerepet játszott a „nemzetvallás”, tehát a vallás nacionalizálódásával párhuzamosan a nacionalizmus is egyfajta vallássá lép elő, átveszi és saját képére formálja a vallási rítusokat és szimbolikus kereteket. Ráadásul Kelet-Európa – talán a lengyelek kivételével – a II. vatikáni zsinat keretében végbement egyházreformból is csak nagyon áttételesen részesült, egyrészt, mert az állam az egyházreformerek helyett a megbízható és a mindenkori hatalmat kiszolgáló ügynököket támogatta, másrészt, mert a konzervatív-nacionalista értékrend megőrzése sokak számára összekapcsolódott az egyház pozícióinak a védelmével az „istentelen” kommunista hatalommal szemben.
 
– Mindebben milyen szerepet játszik az, hogy a magyar társadalom – nemzetközi összehasonlító vizsgálatok szerint – sokkal szekularizáltabb, mint mondjuk a lengyel, sokkal kevésbé jellemző rá és sokkal kisebb körben hat a vallásosság, ugyanakkor az értékrendszere keletiesebb, bezárkózóbb, mint az a földrajzi helyzetéből következne? Például, hogy most ennyire elutasítóan tekint azokra a gesztusokra, amelyeket Ferenc pápa, illetve bizonyos európai egyházi méltóságok tesznek a menekülők befogadására?
 
– Azért a radikális nacionalista diskurzus ebben a kérdésben a lengyel hívők egy részétől és a klérustól sem idegen – ez a lengyel blogoszférából is látszik –, egészen odáig, hogy a pápáról bizonyos körökben egyszerűen már csak „római püspökként” írnak.
 
– Ami tény: a pápa valóban Róma püspöke.
 
– Igen, de ez ebben a kontextusban azt jelenti, hogy ne pofázzon bele a mi nemzeti ügyeinkbe. Nem véletlen, hogy hirtelen az amúgy igencsak autoriter kelet-európai egyházi hierarchiák egy része milyen agresszívan reagált a pápai útmutatásra. Úgy tűnik, számukra inkább a nemzet a transzcendencia hordozója.
 
Amit nagyon nehéz külföldieknek és saját magunknak is elmagyarázni, hogy miért épp Magyarországon tört ki a leghevesebb Kulturkampf a régióban 1989 után. Nemrég egy konferencián, amelyet Kovács János Mátyással Bécsben szerveztünk, ahol megpróbáltuk a különböző értelmezési kereteket, például Magyar Bálint maffiaállam-leírását vizsgálni, Ivan Krasztev, a Bécsben élő bolgár politológus amellett érvelt, hogy mindaz, amit mi az Orbán-rendszerben specifikusnak hiszünk, egyáltalán nem kivételes. Politikai korrupció és kiszorítósdi például, ha nem is egyenlő mértékben, de mindenütt van a régióban. Egyvalami azonban – Oroszországot kivéve – sehol máshol nem tapasztalható: hogy nálunk a hatalmat birtokló politikai elit egyik legfőbb politikai céljának az ország nyugatos értelmiségének a szisztematikus felszámolását tekinti. Erre máshol egyetlen politikai erő sem vetemedik, hiszen ezzel egyúttal saját nemzetközi kapcsolatrendszerét is lerombolná, amely nagy részben épp erre a liberális értékrendet felvállaló nyugatos értelmiségre épül. Az egyetlen kivétel Magyarország, ahol a kormányzó erő kifejezett politikai célja az értelmiség leváltása. Mert a népet ugyan nem lehet leváltani, de az értelmiséget igen.
 
– Ön is úgy gondolja, hogy lehet?
 
– Kelet-Európa története bizonyos értelemben épp erről szól: időről időre, korszakról korszakra miként voltak kénytelenek ezeket az országokat tíz- és százezrek elhagyni, és utána hogyan fektették be máshova teljes kreatív potenciáljukat. 2007-ben indult, Negotiating Modernity című kelet-közép-európai összehasonlító eszmetörténeti projektünkben, amelyet az Európai Unió ERC programja támogatott öt éven keresztül, meglehetősen ambivalens konklúzióra jutottunk: hogy a liberális demokrácia váratlan kivirágzását, dominanciáját és aztán hasonlóan gyors delegitimizációját, amit mi 1989 után megtapasztaltunk, a régió az utolsó egy-másfél évszázadban már harmadszor-negyedszer éli át. Mindig volt egy olyan történelmi pillanat – először az 1860-as,’70-es évek és a századforduló között –, amikor a liberalizmus tűnt a „történelem végének”, és aztán ennek kivétel nélkül vége szakadt. Sokszor elfelejtjük, hogy Kelet-Közép-Európa nagyobb része számára az I. világháború után is eljött egy ilyen pillanat – kivéve Magyarországot, ahol a liberális demokráciát nagyon hamar követte a kommün, és végül Hor­thy Miklós lovagolt be fehér lovon –, amikor a régió politikai elitjeinek megint úgy tűnhetett, hogy a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvei alapján létrejött liberális-demokratikus keretbe kell saját magát elhelyeznie. Pár év múlva aztán ugyanezek az elitek diktátor és antiliberális korporatív berendezkedés után kezdtek vágyakozni. Harmadszor 1945 után is volt egy olyan rövid eszmetörténeti pillanat, leginkább Csehszlovákiában és Magyarországon, amikor valamilyen értelemben még létezett egyfajta liberális-demokratikus minimum, legalábbis az elvárások és a diskurzus szintjén, még akkor is, ha a népi vagy szociális demokrácia gondolata bizonyos értelemben a nyugati „formalista polgári liberalizmus” kritikáját jelentette. És végül, negyedszer ’89 körül tűnt úgy, hogy végre létrejön ez a nagyon széles liberális-demokratikus konszenzus. Bár a geopolitikai helyzet e négy korszakban radikálisan különbözött, van némi hasonlóság e négy fázis között: a liberális demokrácia olyan belső ellentmondásba kerül, olyan antiliberális tömegenergiákat szabadít fel, hogy ebbe végül belebukik. Ha innen nézzük a régió eszmetörténetét, ez egyfelől végtelenül szomorú, másfelől azonban reményt keltő tapasztalat, hiszen azt jelenti, hogy ezeket az értékeket mégsem lehet totálisan letarolni, mert valahogy mindig újratermelik önmagukat, úgy is mondhatnánk, újjászületnek. Nyilván mert univerzális értékek, és mert valamennyire mégiscsak hozzákötik a régiót a nyugati értékrendszerhez, és ezért bizonyos csoportok, amikor megint eljön a nagy pillanat, újra felfedezik őket. Talán nem is tudnak róla, hogy ugyanazokat a meccseket játsszák, mint amelyeket korábban az elődeik már több menetben lejátszottak.
 
– Az előbb az önmagát, illetve a liberális-demokratikus konszenzust lebontó demokrácia ciklusairól beszélt, arról a dinamikáról, ellentmondásról, amely a demokrácia lényegét jelentő többségi elv és a felette kontrollt gyakorló vagy kontrollt gyakorolni képtelen liberális értékrend között feszül. Nem épp ezt a receptet ismertette tavaly tusványosi beszédében Orbán Viktor, amikor az illiberális demokráciáról mint követendő modellről értekezett?
 
– De igen, ráadásul bizonyos amerikai politológusokkal egybehangzóan, akik szerint a bénázó Európai Uniónál sokkal hatékonyabb keleti autokráciák példája azt bizonyítja, hogy nem érdemes értékekre figyelni, hiszen ilyenek a politikában nincsenek, és ha bizonyos erők mégis rájuk hivatkoznak, azt csak politikai törekvéseik eltakarása, elleplezése céljából teszik, mert a politika – voltaképpen és végső soron – semmi egyéb, mint dominanciaharc. Ezt az amerikai politikai gondolkodásban is meglévő kisebbségi, bizonyos értelemben marginális elméletet tehát nem Orbán vagy épp Tellér Gyula találta ki, ők csak saját nézeteik legitimálására kívánják felhasználni. Az elmúlt hónapok történései azonban azt mutatják, hogy Orbán már nemcsak a „hazai ligában” szeretne játszani, hanem a nemzetközi meccsekbe is megpróbál belekavarni, még ha a motivációja továbbra is elsősorban belpolitikai, saját itthoni pozíciójának megerősítése. Szerintem egyre inkább komolyan hiszi magáról, és valószínűleg adják is alá a lovat, hogy világtörténeti jelentőségű nemzetközi szereplővé vált, a világrend átalakulásának prófétájává.
 
– És nincs ebben valami? A nyugati sajtóban ezzel kapcsolatban aggódó elemzések jelentek meg mostanában, szinte sorozatban.
 
– Ott sokszor mint ördögről, mint az Európai Uniót bomlasztó rossz szellemről beszélnek róla, de általában csak a menekültkrízis kezelésével kapcsolatban. És ha sikerül a politikáját a kerítés kérdésére redukálnia, valóban komoly szimpátiára számíthat még mérsékelt konzervatív, sőt akár szociáldemokrata körökből is. A burgenlandi szocdemek is szívesen építenének gyodát, éppen a magyar „megélhetési” bevándorlók-vendégmunkások elriasztására. Korábban egyetlen német ismerősöm sem tudta volna elképzelni, hogy a CSU Orbánt használja Merkel megbuktatásának a szondázásához, miközben a bajor parlament CSU-s elnöke 2013-ban fogadni sem volt hajlandó Kövér Lászlót az otrombára sikerült Alaptörvény-módosítás után.
 
– Nézzünk egy másik Orbán-szöveget, az idei kötcsei beszédet, amelyben a menekültkrízist a liberalizmus identitásválságaként azonosítja, az okát pedig abban a szerinte legveszélyesebb kombinációban jelöli meg, hogy a liberális Európa „gazdag és gyenge”. Önt mire emlékezteti ez a gondolatmenet?
 
– A XX. század szélsőjobboldali, illetve prefasiszta mozgalmainak bio­logizált világképére, amely az „egészséges nacionalizmust” mint egyfajta kollektív újjászületést tételezi, a modernitásról és az individua­lista liberalizmusról pedig mint betegségről, dekadenciáról beszél. Ez a radikális etnoprotekcionista nacio­nalizmus nyelve, amely a nemzeti közösséget szociálbiológiai keretnek tekinti, amelyet védelmezni kell az alacsonyabb civilizációs fokozatot képviselő, de szaporább, expanzívabb idegenek behatolásától. A századfordulón mindez az eugenikai beszédmódba ágyazódott, amihez ekkor még jobbról és balról is lehetett kapcsolódni. A két világháború között azonban e gondolatok elsősorban a fasizmus ideológiai keretében leltek otthonra. Aki ma az európai liberális értékrend manipulatív voltáról és a politikai korrektségről mint a liberálisok csalárd hatalmi technikájáról beszél, amely Európát gyengévé teszi, mert lerombolja az immunrendszerét – és Orbán vagy épp Schmidt Mária számára ma ez a politika nyelve –, az ide megy vissza.
 
– Egy tanulmányában, amelyet a Magyar polip 2. című kötet számára írt, és amelyben a magyar demokrácia válságát, a 2010 utáni rendszer sajátosságait regionális értelmezési keretben vizsgálja, hamisnak nevezi annak alternatívaként való felvetését, hogy a 2010 utáni magyar rendszer sajátosságai egyfajta koherens társadalmi-politikai vízió megvalósítását jelentik-e, vagy épp ellenkezőleg, a hatalomkoncentráció igénye teremtett keresletet ideológiai legitimáció­ra. „A tapasztalat azt mutatja – írja –, hogy az autoriter rezsimek esetében a hatalomtechnikai és az ideológiai szférák mindig összefonódtak – azaz a rendszer működése idővel kitermel egy olyan embertípust, aki a rendszer ideológiai kereteibe ágyazza a saját élettervét, mintegy a rendszer csomagolópapírjába tekeri a saját életét.” Vagyis ön nem ért egyet azokkal, akik szerint Orbán nélkül nem létezik Orbán-rezsim.
 
– Egyáltalán nem, szerintem egyre inkább létezik, mert az ideológiai keret mellett létrejött az a viselkedésmód is, az a hatalomtechnika, az a szimbólum- és ösztönzőrendszer, amelyet összefoglalóan politikai kultúrának szoktunk nevezni. Amelynek vannak parodisztikus részletei is, érdemes például megfigyelni, hogyan követik Orbán beszédmódját, sőt hanghordozását is az alvezérei és különféle sameszai, de ami a lényeg: ez ma már egy önmagát fenntartani és részben reprodukálni is képes rendszer. Amikor kimondható, hogy a szakmai tudásra való hivatkozás csak afféle „ellenforradalmi” akadékoskodás, akkor nyilván nagyon beszűkülnek azok a terek, ahol a szakmai érvek és a politikai érdekek összecsapásából ne az utóbbiak kerülnének ki győztesen. Már olyan fejek is naponta hullanak, amelyek tulajdonosainak ideológiai lojalitása megkérdőjelezhetetlen, de ha egy adott pillanatban megszólal a szakmai lelkiismeretük, sutty, lesöprik őket a porondról, sőt, akár demonstrációt is csinálnak a „lenyakazásukból,” hogy még egyértelműbb legyen, miről is van szó. Mindez nem jelenti, hogy eközben ne lenne a rendszer ugyanakkor meglehetősen törékeny is, agresszivitása éppen saját bizonytalanságából fakad.
 
Ami a hatalomtechnikai és az ideo­lógiai szférák összeolvadását illeti, ehhez fel kell idéznem egy baráti vitát, amely 2013-ban egy külföldi konferencia szünetében zajlott le köztem és egy kiváló magyar alkotmányjogász között az Orbán-rendszer természetéről. „Figyeld meg – mondta ő –, hogy Orbán az ideológiát bármikor feláldozza a hatalomkoncentráció oltárán, ezért sosem fog például abortuszellenes álláspontot elfoglalni, mert tudja, hogy azzal nem lehet többséget szerezni”. Mire hazaértem Budapestre, a kormány bedobott egy, az abortuszt korlátozni szándékozó tervezetet. Hiszen nem a többség megnyerése a cél, hanem egy ideológiailag motiválható, mobilizálható hangos kisebbségé. Az emberekre ráégnek bizonyos szerepek, még azokra is, akik amúgy végtelenül cinikusak, és eredetileg távol áll tőlük, hogy az általuk hirdetett elvekben higgyenek. A magyar történelem tele van olyan figurákkal, akik esetében fölvethető, hittek-e abban, amit csináltak, ahogy politizáltak. De mert a politikai szereplésnek van nyelvi, fogalmi, ideo­lógiai beágyazottsága – hogy mit lehet mondani, hogyan lehet mondani, mikor mit lehet mondani, és az hogyan legitimálja, amit csinál az illető –, ez a kettő, tehát a személy és a szerep, a beszélő és a politikai nyelv, a politikus és a politikája egy idő után egybeforr, és többé nem választható szét. A legérzékletesebb példa erre épp a menekültkérdés: hogy ha egy politikai rendszer elkezdi az érkezőket „illegális bevándorlózni” és kriminalizálni, akiktől meg kell védeni az országot, akkor az le fog csorogni arra a szintre is, ahol a tizenhárom éves gyerek az osztálytársát „lebevándorlózza”, és odateszi a kést a nyakához. Ahogy a II. világháború idején a megszállt Lengyelországban, ahol a harmincas években is voltak pogromszerű helyzetek, de ahhoz, hogy az emberek fölgyújtsanak egy gazdasági épületet tele zsidó szomszédokkal, az is kellett, hogy úgy érezzék, hogy amit tesznek, az nemcsak hogy nem büntetendő, hanem egyenesen fel vannak rá jogosítva.
 
Amivel ezt a mostani helyzetet direkt módon nem lehet ugyan összehasonlítani, de ezek a mostani magyarországi viszonyok bizonyos értelemben ugyanezt példázzák, csak egy másik szinten: hogy ha egy politikai szimbólumrendszer és egy önreprezentáció a mindennapok részévé válik, akkor ez újra fogja magát teremteni az emberek mikrovilágában is. A kisemberek szintjén, a Hitler-képet posztoló tanár nénik szintjén, abban, ahogy az emberek egymással bánnak, hogy milyen érvvel fogja az egyik lerúgni a másikat a buszról... Ezért is tűnik felettébb aktuálisnak Illyés Gyula-verse, az Egy mondat a zsarnokságról, amely sokkal több, mint a sztálinizmus bírálata. Mert arról szól, hogyan ivódik belénk, hogyan válik a mindennapjaink részévé, hogyan normalizálódik az erőszak, amit korábban lehetetlennek tartottunk.
 
– És akkor ez ellen nincs is védelem? Ennek – azt mondja – lehetetlen ellenállni?
 
– Katartikus élmények kellenek hozzá, amelyek azonban sokszor maguk is rengeteg szenvedéssel járnak. Nagyon nehéz olyan helyzeteket találni, ahol az emberek elborzadnak a saját agressziójuktól. Az agressziónak van egyfajta ciklikussága. Mint Tarr Béla profetikus filmjében, a Werckmeister harmóniákban: megérkezik valaki-valami, ami fölborítja a világunkat, amivel nem tudunk mit kezdeni, és a végén elszabadul a pokol, kitör az emberekből az agresszió, és aztán nincs megállás. Bibó ezzel szemben azt mondja: mindig létezik olyan leszerelő gesztus, amivel az agresszió ciklusát meg lehet állítani. Igaz, nem kisebb „személyiség” példájára hivatkozik ezt bizonyítandó, mint Jézuséra, amikor nagyon kivételesen a saját valláshoz való viszonyáról beszél, ekként értelmezve újra a kereszténységet: mint amely elvileg képes egy, a másik erőszakos mozdulatát leszerelő gesztussal az agresszió körét megszakítani. Ugyanott azonban Bibó arról is beszél, hogy a politikai életben az agressziót sokszor csak egyfajta „önkorlátozó” agresszióval lehet leszerelni. De ez mindig életveszélyes, hiszen mindig magában hordozza az eszkalálódás lehetőségét. Amikor az ember belelép az agressziókörbe, előfordul, hogy szubjektíve nem tud másként, csak erőszakkal reagálni, de ezt sohasem teheti jó lelkiismerettel, mindig tudatában kell lennie, hogy elvileg létezik egy erőszakmentes gesztus, amely képes az agresszort saját viselkedésének hiábavalóságára rádöbbenteni. Nagyon komoly kérdés, vannak-e ma olyan emberek és olyan gesztusok Magyarországon, akik és amelyek erre képesek, vagy előbb-utóbb megint mindenestől belesodródunk egy olyan agresszióspirálba, amelyből nem nagyon lehet sértetlenül kijönni. A huszadik század kelet-európai története jól példázza mindazt a mérhetetlen szenvedést, amit egy társadalom saját magának képes okozni.
 
Forrás: Élet és Irodalom
Undefined

Post new comment